A legszebb szigetközi népdalok

Fújdogál a szél

Fújdogál a szél az
Öreg Duna felől.
Elszakadtam régen
A szeretőm mellől.

Anyám, édesanyám
Engedjen elmennem,
Mert az édes rózsám
Sírva keres engem.


Zátonyi Dunának

Zátonyi Dunának
sok hal van a vizibe,
Gyere kisangyalom,
szedjük ki belőle.

Hat nap van egy héten,
a hetedik vasárnap,
Bárcsak édes rózsám
egyszer láthatnálak!

Általmennék én a Dunán

Általmennék én a Dunán, nincs ladik,
De nem tudom, hogy a babám hol lakik.
Túl a Dunán az ökreit itatja,
Idehallik csákó szilaj harangja.

Kék ibolya, levendula, mandula,
Ezüstgyűrű gyémántköve nem tiszta,
Ezüstgyűrű gyémántköve nem tiszta,
Viselje el, az, aki bemocskolta.

Válasz

Kormos István:

Eltüntek az égen






Láttam egy nyáron Mecséren


három nyikorgó szekéren


lehetetlen szépet:


fekete násznépet.






Esküvőztek a cigányok,


megmosdottak mind a lányok,


hétszer szépek voltak,


cigányul daloltak.






Legszebb lány volt a menyasszony,


készülődő ifiasszony,


tízen körülállták,


szép bőrét csodálták.






A vőlegény szivarozott,


tiszta fehér inget húzott,


nem is hegedültek,


dobogva fütyültek.






Három nyikorgó szekéren


nagy port vertek föl Mecséren,


s lehetetlen szépen


eltűntek az égen.



Kormos István művei



Digitális Irodalmi Akadémia


© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest

dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId...

Válasz

„A Szigetköz, hazánknak ez az Európában is egyedülálló vízi birodalma valóban a Duna gyermeke, mert nincs egy talpalatnyi földje sem, amit ne a Duna hordott volna ide.
Hajdan a Duna korlátlan úr volt a saját maga építette óriási törmelékkúpon. Ez az ősi állapot egészen a múlt század (XIX.sz.) végéig tartott. A nagy folyó mindig fontos vízi út volt, összekötő kapocs Nyugat-és Kelet-Európa között.”

Timaffy László-Alexay Zoltán: Ezer sziget országa

„A vizek is élnek, úgy, mint minden a természetben, hegyek, völgyek, fű, fa, virág, állatok, emberek. Életüket azonban csak a tudással látóvá nyílt szemeknek mutatják meg. A Szigetköz a vizek életének nagy képeskönyve. Az ártér száz és száz szigetével, rohanó oldalágával, a kanyargós fattyúágak, csendes holtágak, nádasok, erek, laposok, mind a vizek életének egy-egy mozzanatát mutatják. Áradáskor pedig, ha a talajvíz előbukkan a termőföldek között, kinyílik egészen a nagy képeskönyv.”

Dr. Timaffy László: Szigetközi krónika

„Itt ősidőktől kezdve minden a víztől függött, a nagy folyó épített és rombolt, éltetett és pusztított. Az ember korán letelepedett a vizekben, vadban gazdag területen, amely a megélhetés mellett védelmet is nyújtott a kóborló hadakkal szemben. Kialakultak a tájhoz és az élővilághoz kapcsolódó ősi mesterségek, létrejött egy ezernyi szállal összefonódó, harmonikus kapcsolat, amely évszázadokig létezett. A környezet nemcsak a mesterségeket, az építkezési módot határozta meg, tükröződik a szellemi kulturában is, a mesékben, mondákban, népdalokban főszereplő a Duna, a virágok, a halak, a madarak.”

Dr. Alexay Zoltán: Szigetköz

Válasz

Helyesen: Mennybeszúró

Előzmény

Válasz

Tompa Mihály: Ásvány

Volt egy falu hajdan a Duna mentében,
Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen;
Mégis akkor épen a folyóra dőle;
Most egy órányira van a Duna tőle.
Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan,
De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban;
Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett,
Mégis a maradék örökölt eleget.
Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája,
Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta;
Tudnillik a Duna, melynek fövenyében
Találta és mosta az aranyport bőven.
Innen származott a parti falu kincse,
A kincsből származott gonoszsága szinte;
Mert igazán mondják a példabeszédbe’:
Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége!
Telhetetlenség volt, azután fösvénység,
Amely megragadta a falunak népét;
Végre az aranypor nem volt neki elég,
A máséra tette álnokúl a kezét.
Egy tág öböl volt a templom mellett épen,
Biztos kikötőhely zivatarban, szélben;
De szörnyü volt a sarc, mit a nép arra rótt,
Ki ott hajójának kiütte a karót.
És amitől ugy fél s fázik más jó lélek:
Ők mindig zivatart, szeles időt kértek;
S valamely hajónak ha megszorúlt népe,
A fele-teherért mentek segítségre.
Jó hajózók voltak, mint uszók s buvárok,
De ez az ügyesség roszra szolgált nálok:
Kirablák a hajót, s megfurkálván éjjel,
Szegény csajkásokat benne sülyeszték el.
De eljött az idő. Egyszer nagy tűz támadt,
És földig emésztett minden pajtát, házat;
A gonosz lakókból nem egy odaégett,
Kik szereztek élve sok jajt és inséget.
A szörnyü riadást a vén Duna látta;
S örűlt, hogy jéggel volt borítva a háta,
Hogy nem merhet vizet a rosz nép belőle,
Amellyel a tűznek futását előzze.

Válasz

Tompa Mihály versének folytatása következik

De a nép felszedve kincsét, gazdagságát,
A veszedelemből hirtelen odébb állt;
S egy rövid esztendő alig mulott el még,
Hogy kétszerte szebben felépült a helység.
A látogatásról, mely büntetett s inte,
Meg is emlékezett a nép eleinte;
De amint idővel a kárt kiheverte,
Újolag elfajúlt s roszabb lett kétszerte.
Ekkor a vén Duna, mely boszúsan nézte:
Mikép merűl több-több istentelenségbe,
S hogy a gazdagsággal, melyet mos vizébűl,
Inkább roszba sülyed, mint a jóban épűl:
Túlcsapott a parton, - fellázadt hulláma
Elsöpörvén mindent, mi útjában álla:
A gonosz helységben nem maradt kő kövön,
Mindent elpusztítván a haragos özön.
De a nép felszedvén kincsét, gazdagságát,
A veszedelemtől hirtelen odébb állt.
S egy rövid esztendő alig mulott el még:
Háromszorta szebben felépült a helység.
És ismét nem tanult, de maradt a régi,
Hajdani bűneit ujakkal tetézi;
Hasztalan a csapás! sebet nem ejt rajta,
Hisz megmaradt a viz s neki kincset hajt a’!
Dicséri a Dunát hivalkodó szóban,
Kire beszédében annyi boszantó van;
Megharagszik végre a vén folyam s kapja:
A régi százados árkot oda hagyja.
Szörnyü zuhogással rombol, tép a síkon,
Hogy magának ottan más árkot hasítson:
S addig fészkelődött izmos derekával,
Míg kinyujtózhatott uj ágyában bátran.
S házaival nem rég mely partjára dőle:
Egy órányira lett a rosz helység tőle;
Mocsár s ingovány leve régi árka,
Hogy Ásványról senki partjára ne járna.
De hogy ne is legyen, ami odacsalja:
A fényes aranyport nem verte a partra,
Hanem a fenekén eltemette mélyen;
Azóta nem is lel senki a fövényben.
Ha nem szaporítják: a vagyon megcsappan,
Ásványról is a kincs fogyott lassan-lassan;
De a gonoszság is kevesbedék véle,
A pénz elment - és az erkölcs visszatére!

Válasz

Kormos István: Folyók

(részlet)

Nemük, s koruk van a folyóknak,
gondoltam nyolc évesen,
térdig állva a Duna zöld kiöntésében;
mögöttem Ráró és Ásvány,
távoli fehér falaival,
feketén néző padlásablakaival,
Mennybeszútó jegenyéivel;
a DUNA például öregasszony,
paraszt öregasszony,
mint keresztanyám,
aki aznap jött meg Amerikából,
bársonyruhát hozva nekem,
hogy bolondosan Argirus
királyfinak képzelhessem magam;
de azért térden felülig
gyűrtem a kék bársonynadrágot,
hadd gázolhassak kedvemre
a piszkosan,
zavarosan,
harsogva ömlő vízben,
sodródó nyírlevelek,
ázott szalmaszálak,
letört ágak közé,
cigánykölykök
csiricsáré zenebonájában,
akik köptek bársonyruhámra,
az elsőre életemben,
s az utolsóra is,
lánypajtásaim
hasig emelték szoknyájukat,
s nem tudtam:
miattuk koccant-e össze fogam,
vagy
a víz hidege borzongatott:
„Ezért még bajod lesz.”

Válasz